Szólj anyádnak, hozzon pénzt!
Régóta terveztem, hogy fotóanyagot készítsek a vidéki Magyarországról. Amikor két éve nyáron meghallottam egy Family Frost-kocsi kürtjét, akkor eldöntöttem, hogy fel akarok ülni egy ilyen autóra. Ezzel kellene átutazni az országon. Tavaly nyáron a hálózat különböző hűtőkocsijain ötezer kilométert tettem meg.
Hat megyében több mint száz településre jutottam el, miközben a jellegzetes dallamot dudáló autó árulta a fagylaltot, a mirelitcsirkét, a gyalult tököt. A képek eldugott településeken készültek, mentem, ahová vitt a mozgó hűtőláda, másképp sose jutottam volna el e helyekre. Egy hónapot töltöttem így, ez az egy hónapom teljesen megegyezett egy átlagos sofőr munkájával. Heti hat napot voltam kocsin, de minden nap más sofőrrel indultam útnak, a pihenőnapokon utaztam át a következő depóba. Megfigyelhettem, hogy a jégkrémes autó a falvak már-már nélkülözhetetlen része, hetente egyszer jár és a termékeken kívül hozza a híreket is. Vezetőik több éves jó kapcsolatot ápolnak vevőikkel. Az volt a célom, hogy egy olyan Magyarországot járjak végig, amit még nem ismerek.
Ezekben a falvakban nincs turisztikai attrakció, nem keresztezi őket főút, nem mosta el őket árvíz. Nem szerepelnek se a hírekben, se az útikönyvekben, a busz is csak naponta kétszer fordul feléjük. Ezért érthető az öröm amikor meglátják az autót, ez a hét egyik legfontosabb eseménye, aki nem vásárol az is kijön a kapuba megnézni magának, a jellegzetes dallam már a falusi folklór része, viccek születtek róla, rigmusokat költöttek rá, innen a munkám címe is.
A képek egy része ironikus, de nem a poénok kedvéért készült a sorozat. A hétköznapok hozták a groteszknek ható jeleneteket. Elég volt ehhez annyi, hogy vittük a mirelitet, amit örömmel vettek azok az emberek, akik kertjükben nevelik a csirkét, gondozzák a tököt. Ezekben a falvakban él az ország lakosságának kétötöde.