Vancsó Zoltán az emlékszilánkok fotográfusa. Nem mesél, nem pusztán a szépség iránti vágy hajtja, hanem az esetleges, a megismételhetetlen öröme, a félszeg mozdulatok, szokatlan gesztusok, gazdátlan árnyak és arctalan testek vonzalma; Vancsó úti sorozata amolyan déja vu, a néző emlékezni kezd, járt ő is ott. Kiállításain feldereng valami a magunk mögött hagyottból, abból, ami nem lényeges, nem súlyos, nem bántó és nem kedves, ezért emlékét sem őrizzük, pedig maga az élet. Mert ezeknek az ellesett mozzanatoknak a láncolata tartja össze a mát, amelyben a tárlat látogatója, akár egy úton elbóbiskolva, feleszmél.
Fotográfiáját átéljük, mert egyszerű, köznapi, valami olyasmi, amire a harsányság korában senki nem figyel. Vancsó Zoltán képei fosszíliák: egy hanyatló civilizáció örök emlékkövei.

Muray Gábor