New York belülnézetből
Aligha van érzékletesebb megfogalmazása annak az egyszerű ténynek, hogy New York a világ közepe, miszerint New York-ban az ember rajta tarthatja a kezét a világ pulzusán, kitapinthatja annak érverését. S valóban, ebben a lélegzetvételnyi szünet nélküli, rendületlen pulzlásában a létezés besűrűsödik, az idő tapinthatóvá válik. Szinte kibírhatatlan a város által diktált tempo, elviselhetetlen a lét intenzitása. Beszippantja, felőrli, szétmorzsolja az embert szüntelen áramlása. Ellenállni neki pedig nemigen lehet, elsodor mindent, ami útjába kerül.
A kimerevített állóképek, a színes, talmi csillogás a kívülálló önámítása, érzéki csalódása csupán; nem egyéb, mint felszín kulissza, Patyomkin falu, mely mögül szertefoszlott az érzéki valóság, köddé vált a lüktető elvenség. Ez jut csak a magabízónak, ki hiszi, hogy ily könnyedén legyűrhető a gigász, birtokba vehető, bekebelezhető a város, ki tényleg el is hiszi, hogy az ellenállás nélkül megadja magát. Pedig, hogy feltárulkozzon, megnyíljon, eggyé kell válni vele: hagyni kell, hogy a zsigereket is átjáraja, avagy mögé kell kerülni súlyos vasszerkezetű csontvázának, bele kell ereszkedni érrendszerébe, éltetőnedveibe; a város földalatti és feletti közlekedéshálózatába – alagútjaiba, több szintes hídjaiba, egész területét hajszálerekként behálózó útjaiba; holdbéli tájaiba – valószerűtlen sikátoraiba, kietlen tereibe; külön világként létező neyedeibe, gettóiba, titokkal terhes, fülledt éjszakai életébe.
Gőbölyös Lucát közel engedte magához a város, mert ő megértette, elfogadta létezése titkát. Nem tesz rajta erőszakot, nem akarja ráerőltetni saját vízióját, elhitetni vele, hogy ő kívülállóként is többet tud róla, mint ő maga belülről, önnön magáról. Nem sérti integritása határait, s nem akarja túlkiabálni létezése zajait, halk morajlásait. Inkább csendben, teljes odafordulással, rezzentelen figyel, s “röntgenképeket” készít egy lélegző, élő organizmusról – mert hát nem is vitas, annak a várost, s nem passzív, élettelen színtereként az emberi létezésének – lencsevégre kapja az esendő behemót fésületlen, rendezetlen arcait, groteszk fintorait, intim pillanatait.
Elúszó, suhanó képek, laza szövetű, homályba vesző látványfoszlányok, hirtelen felvillanások, elcsípett töredékek, megragadott, egyszeri pillanatok ezek, mintha csak az emlékezetből sejlenének fel utóbb, az idő távolából.
Gőbölyös Lucát hidegen hagyják, nem veszik le a lábáról az önelégült, öntetszelgő, nárcisztikus pózok, harsány pöffeszekedések, megalomán terpeszkedések, hatásvadász behízelgések. Ő a diadalmas mosoly mögötti magányos, gyűrött, hétköznapi arcra kíváncsi, a hatalmas, roppant erejű és energiájú metropolisz titkaira, félelmeire és szorongásaira, szégyeneire és leplezett elfojtásaira, reményeire és vágyaira.
Hogy ellenálljon a kísértésnek, erősen hunyorít, erősen beszűkíti a kémlelőnyílást, s fekete fehérre redukálja a palettát, hogy ilyen formán kiszűrhesse a vakító fényzuhatagot, a szédítő színkavalkádot, hogy átvilágíthassa és áttetszővé változtathassa a várossal egybeolvadt maszkot. Hogy minél közelebb kerülhessen a város saját, csupasz lényéhez, beereszkedik annak egyenesen a gyomrába, s aztán már csak innen kandikál kifelé résnyi kis nyílásokon, hol felülről, hol alulról, hol a dolgok mogul, vagy éppen bekukucskál a dolgok mögé. Megváltoznak, szinte felismerhetetlenné válnak ezáltal a viszonylatok, az unos-untalan látott objektum és tájak; felborul a dolgok megszokott rendje, hierarchiája. Mert hát ilyenekre aztán Gőbölyös Luca végképp nincs tekintettel. Tekintettel van viszont a város önérzetére, és még véletlenül sem él vissza annak kiszolgáltatottságával és az előlegezett bizalommal, ahogy tiszteletben tartja a láthatatlan határokat is, minthogy pontosan tudja, azok hol húzódnak. Tán ettől vágnak azok elevenébe fotói, kiket egyszer már belülről is megérintett a város, New York, ami gyarlóságaival, suta bájaival, megindító esetlenségeivel is csak az marad ami – legalább is az újabb fővel gyarapodott “titkos szekta” tagjai számára - : a világ közepe.
András Edit
művészettörténész
