...Mûveinek érzékisége, a képi vagy verbális közhelyeinek látszólagos ellentmondása, a talált képek és szövegtöredékeinek lírai szintaxisa, a nehezen körülírható fogalmak és rejtett utalások szövevénye, a konkrét szavak és a szinte jelekké redukált képek szimbiózisa egy olyan intim világba vezetnek be, ahol a képi látványokhoz rendelt fogalmi kapaszkodók vagy értelmezési kísérletek is mind-mind a külvilág abszurditására mutatnak. Csontó azonban néhány éve arra is rájött, miközben képzômûvészként a szemmel látható és érzékelhetô környezetet kísérelte meg fogalmi szinten értelmezni, hogy nem kerülhetôk ki a vizuális és verbális kommunikáció egymásra vonatkoztatott azon ellentmondásai sem, amelyek tisztázatlan módon, de befolyásolják az érzékelés és gondolkodás folyamatait is. Innen csupán egy lépés annak a felismerése, hogy a létezés értelmének kérdései, vagy a világ értelmezésének kísérletei nem is annyira filozófiai, mint inkább kommunikációs problémák.
Minden látszat ellenére, Csontó nem bíbelôdik már egy jó ideje a külvilág mindenáron való értelmezésével, ehelyett az ellenkezô irányból közelít, és a környezetébôl elvont vagy kiemelt vizuális és verbális jelek, fogalmak segítségével a saját gondolkodását, ezáltal önmagát és a világhoz való viszonyát modellezi és értelmezi. A munkáit alkotó egyes elemek a létezés sokszínûségére, többértelmûségére vagy esetlegességére is utalnak. A különbözô stratégiával és technológiával létrehozott munkái azonban egyre konkrétabban rajzolják körül egy olyan határozott mûvész személyiségét, aki a túléléshez mgiscsak nélkülözhetetlenül szükséges kellô ambivalenciával viszonyul a külvilághoz, ôszintén rámutatva – aztán elegánsan kikerülve – a különbözô értelmezések kommunikációs buktatóit.
Csontó azonban nem bízza képeit a mindenkori kontextus jelentést alakító esetleges közegére sem, hiszen egy-egy szóval, fogalommal, mondattöredékkel egy rendkívül erôs, jobb híján nevezzük így: belsô kontextust teremt a munkáinak, ezzel kiemelve és elszigetelve a környezettôl azokat. Mondhatnánk úgy is: az a bizonyos Csontó-szintaxis alig megközelíthetôen öntörvényû, hiszen a szavak és a képi jelek egyidejû és egyenrangú megjelenítésével nem egyszerûen didaktikus fogalmi párhuzamokat vagy ellentéteket hoz létre, hanem érzelmi, lírai vagy éppen morális síkon is kommunikál a nézôvel...
... A képi és verbális fogalmak találkozásai ugyanakkor nagyon pontosan rávilágítanak a mûvészet narratíváinak mindenkori bizonytalanságára és kiszolgáltatottságára: a konkrét és az általános fogalmi szintjeinek viszonyára, párhuzamaira vagy ellentéteire, de leginkább egymásba ágyazottságára, vagyis alapvetôen a világ fogalmi értelmezésének nehézségeire, már-már lehetetlenségére. Mert ahogy Csontó Egykettô címû kiállításán is olvasható a Vintage falán, „egyrôl kettôre jutni: valamennyiünk vágya, a dolgok mögé látni mindannyian szeretnénk, csakúgy mint megbizonyosodni mindazon dolgok igazáról, amelyek fontosak nekünk. De ha egy pillanatra is célt tévesztünk, vagy a figyelmünk lankad, elvesztettük a bizonyossághoz való jogunkat. Vigyázat csalunk!“

                                                                                                                                            Jokesz Antal