Álmainkban Amerika

Ahogy egy 2001-ben létrejött kiállítás kapcsán már jeleztem, két dologról kéne, és persze döntően egy harmadikról fogok beszélni, hölgyeim és uraim, Rajcsányi Artúr "amerikaiautó-fotói" kapcsán.
Az első momentum az „amerikai autó”, mint fogalom, szimbólum, mítosz: jönnének az ordas közhelyek. Egy ország a motorizáció élén., a Ford T-vel kezdődött nagy és végtelen történet, az országúti cirkálók, meg persze, hogy oda is kocsin, ahová a király gyalog. Kevesebb szó esne ebben a megnyitóban az amerikai autók esztétikájáról, arról, hogy a design e terepen micsoda eredményeket produkált, arról, hogy az autó formája és színe hogyan lett a popkultúra integráns része, arról, hogy – nekem legalább is a hetvenes évek sportosnak nevezett műfajáig – ezek az autók szépek. Alkalmanként persze brutálisan szépek.
A második elem a fotó, jelesül az a látás- és ábrázolásmód, ahogyan Artúr amerikai autót fotografál. Ahogyan figyelve van a kompozícióra, ahogy kiderül: a kocsik álló helyzetben, mi több, még tán nyitott motorháztetővel is menetkészek, ahogyan a kép készítője észre véteti, hogy az autó és gazdája, mint a kutyásoknál pont, hasonlít. És e hasonlóság – ebben a mesében amerikaiautóséknál – aligha írható a véletlen számlájára.
Közbevetésül és átköltésül egy személyes emlék: a kilencvenes évek elején Szegeden , az új híd és a Hajós utca között félúton, állt egy amerikai autó. Állt és pattant lefelé folyamatosan, hónapokon és éveken át. Egyszer megképzett bennem a gondolat, hogy én bizony ezt a kocsit elviszem, rendbe teszem – illetve rendbe hozatom - és akkor az a kocsi majd az enyém lesz, és nem az enyészeté. Már a márkájára sem emlékszem – talán Chevy, az alacsonyabb árfekvésű kiadásból -, csak a piszkoszöld szín maradt és a merész, szinte hihetetlen ív, mégis ennek az autónak a képe ugrott be akkor, amikor Artúr a kiállítás és a megnyitó gondolatával megtalált.
Na helyben is vagyunk: az emlékeknél és az álmoknál. Merthogy Amerika – sokunknak, többünknek – álom, és az amerikai álom is csak az. Meg az álmok emléke, erről van szó. Arról például, hogy nekem kölyökkoromban lett, aztán sokáig volt, valahol most is megvan, tudom is, a padláson, volt tehát egy amerikai lobogós kispárnám. Lengyelországban vásárolta csempészett forintból 1984-ben, abban az akkor épp padlóra küldött, megalázott, de nekem mégis nagyon szabadnak tetsző országban, ahol elkezdődött az úti életem ( Kerouac nyomán, természetesen, és Iván László nyomán, persze ). Hogy a kispárna lett az úti kispárnám – évekig – és tényleg a szabadság kis jele volt, hogy azon hajtom ( ergo amerikai ) álomra a fejem, ha útra váltok. Fontos elem például a tény, hogy 1984-ben ott szabad volt megvásárolnom az értékes forintokból, amikor közben húshoz jutni nagyobb mutatványnak számított. ( még egy, utolsó közbevetés: az ötletért, hogy tehát díszítsünk valamit, bármit, akármit az amerikai lobogóval, természetesen örök hála és köszönet érte Denis Hoppernek. Ha tudná nota bene belátná, hogy személyes tapasztalat, városunkban még mindig sétálnak nők – alkalmanként: de milyen nők! – amerikai zászlós pólóban, amely nemzeti jelkép e formában is, kell-e mondani, gyönyörűen lobog, na, ha ezt látná, örülne biztosan. )
És a kispárna mellé jöttek szépen az amerikás dolgok. Amikor James Marshall Hendrix úr volt szíves eljátszani az USA hímnuszát úgy, ahogy, akkor megértettem valamit a nemzethez való tartozásból és viszonyulásból. Amikor Kerouac után szép lassan meglett a többi beat-pápa és az ellenkultúra számos apostola is. Amikor az Egyesült Államok jégkorongcsapata egyszer, akkoriban merő véletlenségből, legyőzte a Szovjetunió együttesét és ordítottunk az örömtől a Szórád Márton utca egyik negyedik emeleti lakásában.
 Amikor mindezen szelíd és szolíd tapasztalások, és persze a már említett úti élet esetleges/tagadhatatlan vadulásai nyomán lassan-lassan rájöttem, hogy még itt csakis előre kitaposott ösvényeken haladhatok, ott – képzeltem akkor – a választásomtól függően lehetek, lehetnék konzumidióta, vagy önpusztító fenegyerek, vagy bármi, de jórészt és elsősorban én döntök, nem egy külső, jórészt megfoghatatlan, de mindenütt jelenlévő hatalom jelöli ki a pályám. És amikor rájöttem arra is, hogy ez a helyzet, ez a kontúros különbség, fogalmazzunk a bárány szelídségével, nem okés, na, akkor valami megváltozott bennem, és ez a változás most is tart talán.
Pedig nincs amerikai autóm és már nem is hiszem, hogy lesz valaha. Ezzel együtt álmaimban Amerika visszainteget, bocsánat, olcsó élc volt, abba is hagyom. Lapozzanak. Lapozzunk.

Nyulasi Zsolt újságíró